Frissültek az adatkezelési, adatvédelmi szabályok. A webhely Cookie-k segítségével nyújtja a szolgáltatások zavartalan működését, szabja személyre oldalad és elemzi a forgalmat. RÉSZLETEK A webhely használatával elfogadod a cookie-k használatát.

RENDBEN

Ti írtátok (tesztek, tapasztalatok, vélemények)



(F)Ars poetica

Az emlékek hullámain, avagy duba horgásszá válik

Véget ért 2009, új naptár kerül az asztalra, új engedély a jogsi mellé. Lehet számot vetni a tavalyi sikerekkel és kudarcokkal, lehet tervezni, szervezni az új horgászidényt. Én is erre készültem, de valahogy elkanyarodtam az eredeti gondolatmenetemtől, és kicsit messzebbről indulva igyekszem megosztani gondolataimat a kedves olvasóval. Az emlékek hordalékát felkavarva kicsit rá tudok világítani milyen úton jutottam el idáig.
Fogadjátok ezt amolyan illedelmes bemutatkozásnak!
Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy aki nem tolerálja a szentimentális, felületesen irodalmiaskodó, esetleg magunk között (x)-esnek titulált marketingszagú írásokat, most azonnal keressen más olvasnivalót magának!!! Én szóltam!

Valahol egy messzi-messzi galaxisban… Illetve valamikor a 70-es években az úgy kezdődött, hogy édes szüléim nem értették, honnan bennem az a nagy elszántság, amit a balatoni nyaralások alkalmával a horgászat iránt tanúsítottam. Mihelyst a család a szakszervezeti üdülő „lakosztályát” birtokba vette, első dolgaim közé tartozott, hogy kikunyeráljak egy zsebpecát, jó esetben egy klassz kis bambuszbottal. Aztán amikor csak tehettem ott gubbasztottam a stégen, és görnyedt háttal szedegettem a sneciket. Minden ebédről egy karéj sós paprikás kenyérszelettel gazdagabban távoztam, amit akkurátusan polentává gyúrtam, és zacskóba téve jelentett etetőanyagot, csalit egyaránt. A strand császára lehettem volna, ha már akkor ismerem a csontik halakra gyakorolt bűverejét.
Egyszer Édesapám a hátam mögé settenkedett, megragadta vállaimat és viccből úgy tett, mintha be akarna lökni a vízbe. Még olyan morcos gyereket nem látott a világ! Tán még az engesztelésül szánt vaníliás palacsintát is visszautasítottam mérgemben. . )))
Biztos öregszem, de most mind odaadnám nem csekély mennyiségű horgászmotyómat, csak még egyszer gyermekként naphalakat és küszöket kergetve ott tölthetnék két hetet Szántódon!



Jó, jó, még nem horgászbot, de már bot és Balaton


Szóval az ősök nem értették a buzgalmam. Városi lurkókként inkább a játszótereken múlattuk a szabadidőnket a hasonszőrű társakkal. A természet persze vonzott. Rengeteget jártuk a Mátra erdeit gombák után, unokatestvéreimmel minden nyáron gátat építve, elrekesztettük a Tarnát a domolykók nagy örömére. Sajnos senki nem volt a családban, aki egyengette volna tanácsaival, gyakorlati segítséggel az utat amin kezdeti horgász lépéseimet megtettem. Mégis beoltódtam.
Kérem szépen, nyugodtan kijelenthetjük, hogy én genetikusan voltam megfertőződve a horgászattal. Vagy előző életemben vidra lehettem?
Kamaszodva sem lankadt a halfogás iránti vágyam. Megkaptam életem első háromrészes üvegbotját egy hozzáillően szerény „ruszki” peremfutó orsóval, és új távlatok nyíltak meg előttem. Sikerült társra is lelnem Szili unokaöcsémben. Első adandó alkalommal felpattantunk a szülőktől, nagyszülőktől kölcsönvett bringákra és irány a Köszörűvölgyi tározó. Szöcskékkel, darazsakkal fogdostuk a testesebb domikat.
Sosem felejtem el, hogy az egyik ilyen kiruccanásunk alkalmával rendesen ott marasztalt egy szép, csendes áztató eső minket. Nem volt nehéz meggyőznünk egymást, hogy maradjunk még, hátha eláll, pedig jócskán túlléptük már az engedélyezett távollét idejét. Nem, nem az elázás maradt meg ennyire az emlékezetemben, hiszen fedett helyen vészeltük át a nagyját. Amit inkább, mintha fényképet tartanék a kezemben, úgy látok ennyi év távlatából is, az drága jó nagymamám aggodalommal és haraggal vegyes pillantása, ahogy a kapu előtt állva, Ő is elázva várja két rosszcsont unokáját.
Ekkor még csak legyintettek ránk a család idősebb tagjai. „Fiatalság bolondság!” Aztán kicsit messzebbre is merészkedtünk, és nem egyszer talált minket a hajnal a Szajlai tó (Búzásvölgyi tó) partján. Az innen zsákmányolt potykákkal már némi elismerést is sikerült kicsikarnunk.



Lehet, hogy nem óriási példányok, de nekünk mérhetetlen örömet okoztak


A csúcs az az 5,30-as csuka volt. Novemberben jártunk, már jég csipkézte a víz szélét, és mi ugyanúgy nekivágtunk a bicókkal a jó pár kilométeres útnak. Apropó bicók! Nekem nagypapám csepel márkájú járgánya jutott, míg Szilinek édesapja, a szovjet ipart „dicsérő” csúcsterméke. Csórikámnak még lefelé a lejtőkön is tekernie kellett, az emelkedőkröl nem is beszélve. Ez után a nagy fogás után már nem illettek minket a „csendes őrültek” titulussal. Egy ekkora krokodil legyőzőit már nem lehetett egy legyintéssel elintézni. . )



„Krokodil Dundee-k”


Akkor még nem volt „gáz” bilincsen fotózni a halat

Következő mérföldkő már a Markazi tározó volt. Nem voltam rest, elővettem a horgászigazolványom. Kérem tisztelettel, miután horgászismeretekből beszámoltam 1984. 06. 29-én felvételt nyertem a Visontai Hőerőmű és Bánya Dolgozóinak Horgász Egyesületébe. Hivatalosan is horgásszá lettem. . ). A Mahor minden számát megvettem. Egyre többet olvastam az elérhető szakkönyveket, és Zabos Géza szavainak hullámain képzeletemben csendesen siklott velem a tiszai ladik.
Később az álom ladik testet öltött. Közös csónakot építettünk János barátommal Markazra, amit később lelkiismeretlen helyi erők előbb csak csákánnyal tettek harcképtelenné, aztán el is vittek. Vérzett a szívünk.



Duba a fedélzeten


Janival sok közös horgászélményünk volt. Ritka kincs az igazi jó barát. Egymás gondolatát is ismertük. Nem egyszer mondta ki egyikünk a másik fejében felötlött szavakat. Azért szeleburdik és felelőtlenek is voltunk olykor. Egy emlékezetes tiszafüredi nyaralás alkalmával történt, hogy barátom gumicsónakjával nekivágtunk a Füredi Holt Tiszának. Mai szemmel az a vízi alkalmatosság a lélekvesztő kategóriába sorolandó, de akkor nekünk a szabadság netovábbját jelentette. Mert ugye a halak egész biztos mindig ott ettek, ahová már nem tudtuk bejuttatni a partról a csalikat.



Az ifjú padavan és a Holt Tisza


Kellemes, napos délutáni időben vágtunk neki a felfedező túránknak. Elevezgettünk egészen messzire, mire a számunkra megfelelő horgászhelyet megtaláltuk. Megetettünk a sulyom mező és a sás közti tisztást, kellő távolságban rögzítettük a csónakot és indulhatott a remek szórakozás! A halak igen mérsékelt érdeklődést mutattak, hogy ebben a szórakozásban partnereink legyenek. Lassan a nap is kezdte szégyellni, amit lát, és eltűnt a partmenti nyárfák mögé, majd végképp elfáradt és eltette magát másnapra. A szákban pár termetesebb bodorka, karika rótta köreit. Ekkor a történet elkezdett komolyodni. No nem horgászszempontból, inkább a horror vonal erősödött. Véres események vették kezdetüket. Igen-igen, a szúnyoghölgyekre gyakoroltunk cseppet sem visszafogott hatást. Mondanom sem kell, rajtam egy laza kertésznadrág, Janin fürdőnaci trikó kombó volt csupán. Így aztán kellően nagy felületet hagytunk a vérszívóknak a támadásra. Ahogy sötétedett egyre elviselhetetlenebbé vált a zaklatásuk. Nem sokat kellett egymást győzködnünk, hogy visszavonulót fújjunk. Súlyok a csónakba, botok szétszedve, irány a kemping! Élénk fantáziánkban már láttuk a Népszabadság közeli számában megjelenő szalagcímet: „Múmiává aszott testeket találtak a Tisza tó egy elhagyatott szegletében. Szakértők értetlenül állnak a történtek előtt. Egy csepp vérük sem maradt a szerencsétlen áldozatoknak.”
Ennek a fele sem tréfa! Egyre nagyobb intenzitással kapaszkodtam az evezőkbe. Bár a hatékonyságot erősen rontotta, hogy egy húzást, egy kétségbeesett hadonászó mozdulatsor követte. Martak minket, ahol értek, és milyen messze volt még a biztonság! Aztán az az életmentő ötlet pattant ki a fejünkből, hogy biz a hátralévő távot úszva kell megtennünk. Nem is teketóriáztunk, belevetettük magunkat az enyhet adó vízbe, és váltott kezekkel húztuk magunk után a kék-sárga műanyag koloncot. A levegővétellel néha azért még így is adódtak gondok. A dühödten gomolygó szúnyogfelhőből néhány példányt bizony letüdőztünk, akarva-akaratlan. De a kitartásunk meghozta gyümölcsét, és elértük végre a kempinget. Nem tudnám leírni azokat az arcokat, amik minket fogadtak. Hanyi Istóknak, zombiknak néztek tán minket, ahogy sarasan, csatakosan evickéltünk ki a szárazra. Szótlanul vonszoltuk a sátorig a gumicsónakot, mint egy gályát, és legközelebb csak akkor szólaltunk meg, amikor lezuhanyozva, száraz, hosszú öltözetben ültünk a kempingszékeinkben. Akkor is csak ennyit sikerült kinyögnünk, majdnem egyszerre: „Normálisak vagyunk mi?!”



Őshonos tiszai nyurga…


…és ahonnan kibányásztam


Főiskolai évek következtek, majd a munkába állás. A felnőtt élet kezdetén ki tudja miért, kihűlt a horgászszenvedély. A családalapítás, gyerekek került előtérbe tán, nem tudom. Pár év kihagyás következett. Aztán készült újabb, szebb és nagyobb lemezcsónak, mint az a bizonyos ellopott. Még mindig a Markazi tóra, de már Pali barátommal közösködve. Ezt követően a munkahelyváltást sínylette meg a horgászatra szánt idő. Vége lett a melót megelőző hajnali pecáknak. A szabadidő oly mértékben megcsappant, hogy ismét kicsit háttérbe szorult a halfogás. Újabb szünetet rögzítettek a nem létező naplóm lapjai. De a mélyen belém ívódott vágy a természet, a víz, a halak iránt nem engedett sokáig tévelyegni. A Deli tó lett az új törzshely, itt leltünk ismét egymásra a régi szerelemmel. Jött az új módi, finomszerelék. Lett először feederem, majd picker is mellé. No meg sokkal több sikerélmény. De tényleg! Aki hozzám hasonlóan a csipeszeket cserélte a rezgőspiccre, az a megmondhatója, mennyivel mozgalmasabbá vált a peca. Na jó persze, ebben nem kis része volt a horogméret csökkenésének, és a damil fogyókúrájának is. Meg a sok-sok praktikának, amit már az internetes fórumokat böngészve lestem el.
És itt bizony érdemes megállni kicsit, mert a netes közösség(ek) nem kicsit belerongyoltak az életembe. Nem, ezek nem nagy szavakat. Bizony óriásit fordult a világ velem. Mert bizony feladva lopakodó üzemmódom, bele-beleszóltam a társalgásba, és kisvártatva szerves része lettem egy - a virtuális világ teremtette - csapatnak. Barátokra találtam.
Nem volt már elég a város menti tavacska látogatása. A röghöz kötött tavi pecásból országjáró horgász lettem. Sőt a hobbi (avagy konyhai) horgászatokat is egyre gyakrabban váltotta fel az amatőr versenyeken való szereplés. Mert ugye akadt mindig valaki, aki megszervezte ezeket az összejöveteleket. És egyre többen akadtunk olyanok is, akik szívesen összemértük tudásunk, felkészülésünk a többiekével. Ma már sokkal több ilyen versenynek álcázott baráti találkozóra járok, mint zsákmányszerző horgászatra.

De ez, és a témához kapcsolódó élményeim, tapasztalataim már egy másik iromány témája lesz. Persze csak annak, akit érdekel.

duba a szentimentális

Szerző: Ivády István / duba
Értékelés:
0